Furdal a kiváncsiság. Ha azt mondanám most neked, gyere ide mert szükségem van rád, átvágnál a fél városon, csak hogy megölelj és érezzem, nem vagyok egyedül? Vagy kinevetnél, csak amolyan lazán - mert haha, már megint szórakozom veled. Pedig esküszöm nem. Csak hiányzol és megint kéne nekem az a bizonyíték, hogy nem csak így felőlem van ez, hanem te is néha hasonlókat gondolsz. Persze tudom jól hogy csak akkor fogsz előkerülni, ha megint leteszek róla és újra elkönyvelem: 'hasonlóság? Dehogy! Csak véletlen volt.'
De miért kell mindig megvárni azt az utolsó pillanatot?
