Beeing Bóbited

Tagadás, Düh, Alkudozás, Depresszió, Belenyugvás. Azt mondják, ha megtudod hogy vége az életednek, ezeken a fázisokon mész keresztül. Mindenki. Lehet hogy az egyik hosszabb, a másik rövidebb, egyénenként változik a hangsúly. De véggicsinálod. Tudom hogy pitiáner dolog a halálhoz bármit is hasonlítgatni, de azt hiszem, ez nem csak az élet végére vonatkozik.
Vagy ez, vagy rosszul figyelem meg saját magam. Az átmenetek persze néha nem könnyűek s olyan is van, hogy a belenyugvást újabb tagadás követi. De a végeredmény, a sorrend, a folyamat megvan.
A kérdés számomra csak az, visszafordítható -e a sor, és ha igen, van -e rá szabály hogy melyik pontnál...

Mert ha már hozzászoktunk a drámai, elcsépelt, ám talán pont ettől szemléletes hasonlítokhoz és a pillérek kihúzkodásán jár az eszünk. Akkor talán előhoznám ezt az egészet. Olyan ez mint a kavicsos tanítós történet. Ha apró szemcséjű homokkal töltöd meg a poharat, a lényeges dolgoknak nem marad hely. Ezért kell azzal kezdeni, a közte maradt helyet kitöltheti a kisebb kavics, azt pedig a homok. De hiába adott a pohár, hiába töltötted fel a megfelelő irányból, ha a nagy kavicsok utólag kiugrálnak, a rendszer felborul. S hiába tudod hogy van ott hely az igazán fontos dolgoknak, amíg nem jössz rá, melyik kis kavics nőheti ki magát naggyá, nem tuddo újra kezdeni. Bizonytalan az egész. Egyáltalán, ki kell pakolni mindent hogy változtathass a rendszeren, vagy elég csak ügyesen összerázni?
Honnan tudhatod hogy megért az idő a változásra, és nem csak mesterségesen generált időpontokról van szó? És jó -e az, ha minden megváltozik. És a minden most színpadias kliséktől mentes szónak kell hogy legyen, ami mindenként értékelendő. Amikor hiába nem tűnik el egy társaság vagy egy ember, neked újra kell definiálnod magad mellette, rá kell jönnöd, azok mellett az emberek mellett is neked kéne lenned és kellett volna lenned eddig is, nem pedig egy posztnak. Észrevenni hogy hányszor csattant rajtuk az ostor, csak azért mert kéznél voltak. Mert máshol mély levegőre és vastag pofára volt szükség.
És hiába tudod, mi és ki való neked. Már az sem olyan nyilvánvaló. Mert amiért évekig küzdöttél, aminek a sors keresztbevágott... Tudhatod hogy nem tette tönkre az álmaidat, sőt egy jobb utat nyitott feléjük. De más álmok felé is. Ami eddig túl romantikus volt ahhoz hogy igazán vágyj rá. De amikor már szinte kézzel fogható, na akkor más lesz a helyzet.

Ilyenkor amikor minden vátlozik, akkor változunk mi is? Vagy egyszerűen annyi történik hogy az életünk alakulása utolér minket és alkalmazkodik?
Talán ilyenkor az "Összeillünk" definíciója sem az már ami volt.
Lehet -e hogy az, aki a mindent jelentette és aki azt gondolta amit te, azon nevetett amin te és ugyanazért a filmért vagy zenéért rajongott, már nem a lelki társad többé? Vagy ha már ezt a nyálas fogalmat hazsnálom, feltételeznem kéne hogy ez örökké való és megéri?
Megéri színlelni és nyelni és küzdeni és feladni dolgokat, mert múködik?
Vagy be kéne látni hogy hazugság az egész. És hogy az, aki az előítéleteim szerint az ellentétem, talán nem is annyira az?

Pfuj az egész miatt.