Azt hiszem nincs is ezen mit agyalni. Többször megfogadtam, hogy nem fogok félni, félni szeretni, bárkit - legyen szó akárkiről. Az, hogy itt vagy és ez engem boldoggá tesz, elég kell hogy legyen. Ha úgy kell lennie, együtt leszünk, találkozunk és rengeteg ilyen szép pillanatunk lesz még, amit eddig is átéltünk.
A bor, a nevetések, a libikóka mellet biztosan lesz még só is. Lennie kell. De nem fogok félni találkozni veled és beleszagolni az arcodba. Mert erre van szükségem. Arra, hogy megölelj és azt mondd: nem lehet véletlen. Nem. Tényleg nem lehet. Persze értelmezés kérdése ez az egész véletlen dolog. Mert vannak, akik hisznek a véletlenek direktségében...
Sokszor jutott már eszembe, milyen butaság érzelmektől meg jövőtől félni. Egyszer valaki azt mondta, a szerelmre vágyás még nem szerelem, de a szerelemtől való félelem már az. Ha ezzel teljesen nem is tudok egyetérteni, azért valahol igaz. Ha valaki féltékeny, többségében nem azért lesz nagy eséllyel igaza, mert kutyábólnemleszszalonna, vagy mert nőimegérzés. Azért mert bevonzza. Ha valakihez minden nap úgy állok hozzá hogy úgyisfélrekúrsz, félre is fog, hamarosan méghozzá. Ha valakihez úgy állok hozzá, hogy nem akarok beleszeretni, mert utána rossz lesz, akkor biztosan bele fogok szeretni, majd utána átbassza a fejemet és tényleg rossz lesz. Nem vagyok az a tipikus sodródó alkat, mert hiszem hogy a lehetőségeknek esélyt kell adni, hogy megtaláljanak. Ha színész akarok lenni, járjak színházba, tanuljak verseket, tudjak sokat az érzelmekről, figyeljem az emberi reakciókat, de senkinek nem kell a gerincét eltörni egy lehetőségért. Mert ha az az én kiugrási lehetőségem, akkor majd rámtalál.
Biztos írtam már ezt is korábban. Nem akarok félni. Csak hagyom. Ha úgy kell lennie, majd beleszeretek és majd szenvedek rajta, hogy nekem milyen rossz. De addig is, amíg szeretem, át akarom ezt élni és nem egy vasvillát magam előtt tartva, remegve élni.
Nem futok utánad, de ha írni akarok, írni fogok. Ha valamiről te jutsz eszembe, elmondom, ha találkozni akarok, nem mondok nemet dacból, nem írok neked félrészegen olyat, hogy hagyjuk a fenébe, mert ne hagyjuk...
Amíg a hajnali beszélgetéseink felvidítanak és erőt adnak, addig legyenek. De nem fogok ezen őrlődni és dilemmázni, hogy jajj mi lesz? Nem tudom mi lesz. Érdekel, persze. Szeretném tudni, hogy el tudjam képzelni. De majd el fogom tudni képzelni, ha megtörténik. Egyelőre nem látom a végét, de ez nem baj. Majd látni fogom, ha látnom kell.
Színpadias.
