Beeing Bóbited

Mindig azt hittem hogy ha egy kapcsolat véget ér, akkor az egy olyan fájdalommal jár, amit függően attól, hogy mikor konstatálunk, de el kell viselni. Tűrni kell napokig, vagy hetekig, hónapokig, vagy évekig. Sőt, amondó vagyok, időnként évtizedekig. Persze nem csak akkorra igaz ez, amikor minden kapcsolat megszakad köztetek, hanem akkor is, amikor észrevehetően, és talán véglegesen, meggyengül a kötelék. Mert eddig naponta, vagy hetente tudtatok egymásról és eddig a részese volt az életednek, mert időnként elfogott az ellenállhatatlan vágy hogy megossz vele egy mondatot, egy viccet, vagy egy érzést, a veled történteket, mára már, ez halványult. Havonta beszélgetésekre, semmitmondó hogyvagyokra és kényszeres mosolyokra.
Akárhányszor ezt tapasztaltam eddig, mindig támadt bennem valamiféle belső kényszer hogy kiálljak egy tér közepére és üvöltsek, üvöltsek, amíg térdre nem rogyok.
De ezt továbbra is tartom.

Viszont rájöttem hogy van másféle váltás is. Ami sima, és könnyed, szinte magától érthetődő. Amikor őszinte mosollyal kívánsz neki sok szerencsét. Nem tudom miért. Talán köze van ahhoz az érzéshez hogy a mi történetünk, nem itt ér véget. Talán most csak elaludt a mesemondó.
Azt hiszem, azok a kapcsoaltok, amik ennyi küzdés és csiszolódás árán jöttek létre, nem szakadnak meg örökre. Lehet hogy nem holnap, vagy egy hónap múlva, de egyszer majd továbbgondoljuk. És megint rájövünk hogy mennyire oka van. Mert én igenis hiszek benne hogy minden az életembe kerülő ember változtat rajtam valamit. És nekem arra a változtatásra szükségem van ahhoz, hogy később túléljek. Vagy ne csak túléljek, hanem élvezzem az életem.
Folyton változunk. Szerinte most én változtam meg.

Szerintem nem. Csak megint oda jutottam. Amikor az én kis szobám, ahol az életemet élem, minden ajtót kidobott magából. Pont akkor látott meg ő, amikor ez elkezdődött. Talán a változás csak annyi, hogy felfedeztem az új járásokat.

Megkönnyebbültem. Egyszerű most minden mint az ágybaszarás. Tudom hogy visszajön. Vagy visszamegyek. Nézőpont kérdése.

Nála tudom. Miközben valaki másnál nem. Elfog a pánik ha rágondolok. Pedig vele is megküzdöttünk. Mind a 3 mögöttünk lévő évért. Hogy működjön. Hogy ne szedhessék szét.
Olyan volt mintha sorba mindenhova gödröket ástak volna ebben a 3ban. És mindig csak egyikünk fért el a peremén. Aztán ahogy kihúzta a másiakt, bele is zuhant a következő adag szarba. Csak most mi történhetett? Mindketten bennragadtunk, vagy mindketten kint? Rájövünk, vagy inkább rájön -e valaha arra hogy mi történt kettőnkkel? Vagy csak megint túlmisztifikáltam az elmúlt éveket és igazából csak jót röhögtünk...

És igen, megint színpadias voltam...