Valószínüleg azért imádom Szilvási Lajos könyveit mert nála nincs igazi happy end. Persze, felfogható úgy is, de nem az a szirupos maszlag, amit megszoktunk. Amikor a könyv végére mindenki összejön mindenkivel és bár elvesztették a kedvenc golden retrieverjüket, azért annak a kölykei - akik túlélték - mégis csak ott játszanak a friss pár lábai alatt, azok meg nézik meghatódva, párás szemmel és büszkék magukra amiért szembeszálltak önnön sorsukkal.
Hanem a végén a srác aki hónapokig dolgozott a lányért, akibe szerelmes, odamegy és megverekszik a nála idősebb orvossal aki egy röpke (félreértésből adódó) mosolyszünet alatt biztos engzisztenciát és pénzt kínált a lánynak s ő (nem bízva a békülésben) neki ígérkezett feleségül.  S a szerelmes hölgyemény sem ugrik sikítva-zokogva a fiú nyakába, hanem hagyja hogy a másik - akitől mellékesen viszolyog - kiverje a lakásból, ő hozzámegy feleségül, a szegény szerelmetes diák meg eloldalog.
Na ezt szeretem benne. Mert azt hiszem, az életben is hasonlóképpen folyna.

A jelenet amit elképzelünk, ami alatt szól a zene és a lényegesebb pontoknál lassul a kép, hogy tisztán kivehesd az arcokra írt örömöt, nem létezik. Az igazság az hogy a kép pörög, te odamész és senki nem fényképezi a csalódott arcodat, azt amikor könnyes lesz a szemed. Ahogyan az öleléseteket sem lassítja le senki és nem marad meg hosszan az a pillanat, az az érzés, amit elraknál egy befőttesüvegben és úgy vigyáznál rá mint még soha semmire. A pillanat, amikor tudod hogy valamiképp hozzá tartozol s talán örökre is, ha máshogy nem hát emlékezetben. Az a pillanat, amikor érzed hogy most bármi történhet, ebben a röpke fél percben te voltál a legnagyobb biztonságban, s a legjobb helyen ahol ember lehet.
Ez persze megint szirupos maszlag leírva.

Néha az az érzésem támad hogy az életem egy rosszul megírt szappanopera eldobott forgatókönyvéből készül.