Na tessék. Én is beálltam az alig-alig blogolók körébe. Persze sosem akartam amolyan mindent leírok ember lenni, meg soha nem is írtam túl sokat. De azért két, három naponta megesett egy-egy bejegyzés. Most meg semmi. Talán hetente.
Gondolkodtam hogy mi történhetett. Elfogytak a közlendőim? Vagy nem fogytak el, csak a másik blogba írom, ahol lehetek nyers, őszinte, igaz. Ahol nem kell arra figyelnem, vajon ki fog majd erre hivatkozni, ki olvassa a családból, az iskolából. Kinek a nevét ne írjam le, kiét írhatom le. Meg úgy egyáltalán. Miért is tartozna mindenkire a magánéletem, miért kéne arról írnom.
Itt eljutottam oda, hogy igen ám, csakhogy azelött (vagyis az elmúlt több mint egy évben) sem a magánéletemmel szórakoztattam az azóta viszonylag megduzzadt olvasóseregemet hanem apró szösszenetekkel, hülye történetekkel és beteg agyam szüleményeivel. S hogy mostanság miért nem írom meg ezeket?
Arra jutottam hogy a fáradtság az oka. Mire ide jutok, addigra hulla vagyok, amit napközben kigondolok, vioccesnek látok az estére elfelejtődik, vagy csak elvesztve spontán jellegét és akkor átgondolt formáját, már nem is az igazi. Így aztán "szart nem adok a kezemből" alapon nem írok. Meg persze mert lusta vagyok.
Azt sem hagyhatom viszont ki hogy alapvető oka ennek a blogolásnak az hogy kiéljem grafomán hajlamaim, amiből jócskán adatott nekem. S mivel ezt kiélem máshol, füzetben, másikblogon, meg más fajta írásokban, így egyre kevésbé van szükségem erre a formára.

De majd igyekszem ezen változtatni. Feltéve hogy van rá igény.

Csók a családnak,
Sora