Beeing Bóbited

A imént, csak egy egészen kicsit kellett odébbcsusszannom a székemmel és a gépházon heverésző irodalomkönyv a kukában landolt. Mi ez ha nem a sors utalása arra hogy válasszam inkább a fizikusi, esetleg matmatikusi pályát? Mert biztos hogy nem az.
Megjegyezném, ma igencsak sokat szenvedtem a Csokonai verselemzéssel. Igencsak sokat foglalkoztam vele, igencsak sokat gondolkodtam rajta és Szerintem igencsak jól sikerült. Örülnék ha ezt nem csak én gondolnám így. Majd a végére járunk. Mindenesetre egészen ügyes vagyok hogy tanultam. Meg is vagyok lepve.

No és a régen várt hétvégéről. Próbáltunk. Sokat. Mondhatom hogy túl sokat? Neeem, nem volt túl sok. Elvégre jó társaságban csak úgy repül az idő. Észre sem vettük és negyed tizenkettő lett. Zseniális, nem?
Majd szombaton elmentünk megünnepelni a Marci szülinapját. A Marcit nem engedték el. Nem szeretném hosszabban fejtegetni, vannak még abszolute logikátlan szülők a világon. Csendben elmormoltam egy hálát hogy nem ilyen édesanyám van. Köszönöm, köszönöm.
A maradék időnkent abszurd szavakkal, abszurd helyen, abszurd mondatokkal és nem létező szavakkal, illetve szókapcsolatokkal töltöttük. Nem szeretném leírni a végeredményben kialakuló ragozást, mert a végén még kiderülne hogy nem vagyok normális. Jelenleg még titkolom.
Majd a buszon sikerül kiröhögnöm egy bácsikát, de úgy istenesen. Pedig igazán nem akartam kiröhögni. Sőt nagyon segítőkésznek bizonyultam az elején. Kézzel-lábbal mutogattuk a Mátéval hogy hol van a gomb, amivel nyílik az ajtó. A bácsika röpke másfél perc alatt meg is találta. Pont elöttünk ült le, még hálálkodott is a segítségért. Sjnaos nálam betette a kaput a kedves mosolya. (tényleg az a kedves fajta bácsika volt, nem az az idegesítő-törtető fajta) Elkezdtem irtózatosan röhögni, nyihogni és nyeríteni egyszerre. Szegény Máté nem tudott mit csinálni, csak ütögette a hátam és azt mondogatta "jólvan bara" "nembaj bara". Persze ő sem ártatlan, amikor nagy nehezen abbahagytam a röhögést, oldalra néztem és azt láttam hogy ő is próbálja elfojtani, ugyani épp a száját harapdálta. Szóval újrakezdtük.
Igazából rettentő gonoszak vagyunk. A bácsika mondta hogy ő nagyon rég buszozott. Nem akartam neki mondani hogy én meg nagyon rég voltam normális, szóval nézze el. tényleg nem aakrtam kiröhögni, de sikerült. Egész megsajnáltuk a végére.

Csók a családnak,
Sora