Mit írjak a szünetről? Áradozzak hogy milyen jó volt? Igen, jó volt. Megkockáztathatnám hogy tökéletes de mivel se nyáladzani, se sztereotípiákat hangoztatni nem akarok, hát csöndben örülök magamban és megpróbálom elfelejteni a rosszabb részeket.

A mai nap viszont...Annyira nulla hogy nem tudtam megsértődni senkire. Pedig már kezd hiányozni. Már majdnem megsértődtem a Zsófira, amiért lemondta a holnapi találkozót(a Lucára is meg akartam de mégsem hibáztathatom a családja miatt) amikoris rájöttem, hogy lenne más programom is. Mikor ezt közöltem imádott Zsóficommal, akkor közölte hogy jaa, hátlegközelebb hétfőn találkozunk csak? Persze én viszakoztam hogy szombaton meg vasárnap is ráérek. Ő viszont hozzátette hogy nemnem, akkor holnap felhív. Lehet ilyen emberekre haragudni?

Most tehát aktívan keresem életem épületének statikai gyengepontját. Amibe egy kis lukat fúrva, majd erősebb ütést mérve, játszva kiüthetem. Megnyugtatna a tudat hogy összedől a kártyavár. Jelenleg erre semmi esélyt nem látok. Menthetetlenül jókedvűnek érzem magam. Ez a tudat néha elszomorít. Mármint hogy nem találok elég hibát az életemben. Biztos így kompenzálok. Amikor túl-boldog lennék, elszomorodok a tudattól hogy bizonyosan felületes vagyok, ezért nem veszek észre fontos, rossz részeket. Talán csak paranoia. Talán ez lehet a statikai gyengepont. Érdemes a saját életemet meglékelni?^^
Egyébként figyeljétek csak meg. Hétfőn vissza a suliba, kapunk tételeket, tanulni kell, javítani meg asszem nyakunkon a vizsga. Ráérek akkor szomorkodni.
Most viszont alszom, ezzel elkerülve a nappaliban leledző tükröt. Mindig lecsap mikor arra járok és keserűen emlékeztet a valóságra. Itt a tavasz, jönnek a magamutogató cuccok(elvileg) én meg megint nem úgy nézek ki ahogy szeretnék... Sebaj, majd én is anorexiás leszek. Az úgyis divat.
(Bár, elvileg ha ezt egy Színjátszós olvassa, haragudni fog, elvégre mi "Szépek vagyunk és csinosak" legalábbis ez volt a terápiás szöveg. Juteszembe a terápiás-szöveg a terápiavezetőre is vonatkozik?)

Nah csók a családnak,
Sora

Valahogy így: "Ha kitaláltad hogy mitől féljünk, mondd meg nekünk már nem is reméltünk"